Délután 4-kor ágyban fekszek. Eddig nagyon nem voltam oda az ötletért, hogy ágynyugalomra ítéltek. Úgy éreztem, hogy minden rendben van velünk, jól vagyunk mindketten. Akkor miért kellene annyit feküdnöm, nemigaz? De tegnap délután rámtört egy nem túl kellemes alhasi szurkálás/nyilallás érzés, ami néhány órán keresztül elő-elő fordult. Sikerült ágybakényszerítenie, minek hatására (és hála a magneB6-nak) javult a közérzetem. Mára már teljesen jól vagyok, nem fáj semmi, de valahogy mégis marasztal az ágy.

Szóval délután négykor ágyban fekszek, de egyszercsak jön az ötlet, hogy fel kell kelni, kell valami kaja a konyhából. De ehhez fordulni kell! Így hát jobb oldalamról átdobom magam a hátamra, derekam huppan az ágyon. A hasam követi a mozdulatot, de nem elégszik meg ennyivel, amint a legalacsonyabb pontra ér, már pattan is fel a levegőbe, hogy utána újra és újra megismételje a mutatványt. A pocakom, mint valami labda, úgy pattog-rugózik néhányat az ágyatérés után. Szinte külön életet él néha.  Nagyot nevetek rajta, viccesen néz ki. Majdnem el is felejtem, hogy hová indultam, na de a kismama étvágya nagy úr...